Pécsi Rita: Beindult a „verkli!” – Megmarad-e a munkakedv?

2017.10.05. 14:16 (Thursday)

Az Új Ember katolikus hetilapban Uzsalyné Pécsi Rita neveléskutató, pedagógiai szakértő Életre nevelő címmel havonta jelentkező rovatot indított. Ezúttal olyan apró „mesterfogásokról” olvashatunk, amelyekkel eredetivé, személyessé alakíthatjuk át munkánkat, melyet sokszor „taposómalomnak” érzünk.
„Uram Jézus, eressz rá, szabadíts meg nemsoká!” – szól a régiek munka előtt mondott, tréfás fohásza. Lassan a család valamennyi tagja visszarázódik a munkájába. Titkon örülünk ennek, aztán csak sóhajtozunk, hogy bizony nincs mit tenni, beindult a verkli! A gyerekek oviba, iskolába, különórákra, és mi is reggeltől estig… Taposómalom, rohanás – egyéb közhelyek.
Mi lehet jó mégis ebben az egészben? Miért csak titkon örülünk? Miért ne lehetne nyilvánvalóan is örülni életünk „munkás” szakaszának?
Az ember veleszületett alkotóképessége nem büntetés, hanem jutalom. Ám ezt is nevelni kell. Vannak megismerhető törvényei, s ezek segíthetnek abban, hogy akár mindennapi teendőink is örömet jelenthessenek.
Minden munkavégzés személyes tett, így az ösztönző erők is szoros kapcsolatban állnak a személyiségünkkel. A pénz, a honorárium önmagában nagyon rövid távú ösztönző. Örömteli munka csupán ezért alig várható el. (Erről a későbbiekben külön is írunk.) Mi ösztönzi akkor a munkakedvet?
„A bajnokok reggelije a visszajelzés” – tartja a közmondás. Visszajelzést, leginkább elismerést várunk a munkahelyen, a tanulásban, az otthoni munkában. Sokszor elég csak látnunk, észrevették, hogy tettünk valamit, de hihetetlenül nagy értéke van a tényleges értékre vonatkozó, kimondott visszajelzésnek. Legjobban a mértékadó személyek reakcióit lessük: a gyerek a szüleiét, a szeretett tanáráét, a barátaiét, szülők a házastársét, a főnökét. Rendkívül fontos, hogy rendszeres visszajelzés érkezzen már az erőfeszítésekre is. Nem kell tőle félni! Nem ezzel „kapatjuk el” a gyereket! A tényleges erőfeszítést mindig bátran dicsérjük meg! Nem jutalmazásról, hanem személyes bátorításról, elismerésről van szó.
Számít még a munkánk presztízse is. Elgondolkodtató, amikor gyerekek így diktálják be az édesanyjuk foglalkozását: nem dolgozik, „csak” háztartásbeli… Az interneten egy keserédes történet cirkált egy anya hivatali kalandjáról:
„Jogosítványt készíttettem. Sok tapasztalatom volt már a főállású anya foglalkozásom bemondásával kapcsolatban, ezért, gondoltam, elébe megyek a problémának.
– Mi a foglalkozása? – kérdezte rutinosan a kisasszony.
– Tudományos munkatárs vagyok, a gyermekfejlődés és az emberi kapcsolatok területén dolgozom.
A hivatalvezető tisztelettel írta föl a titulusomat, majd tovább érdeklődött:
– Megkérdezhetem, pontosan mit csinál?
– Továbbképző és kutatómunkát végzek, laboratóriumban és terepen (mármint a házban és a házon kívül). Szereztem már négy komoly elismerést (mind lány). Gyakran napi tizennégy órát dolgozom (legalább), de a munkám több kihívást tartogat, mint a legtöbb átlagos karrier, és az elismerés sokkal kielégítőbb, mint a pénz – válaszoltam.
A hölgy gratulált, és soron kívül elkészítette a papírjaimat.
Amint hazaértem, máris szaladtak elém a laborasszisztenseim: tizenhárom, hét- és háromévesek. Bentről hallottam a gyermekfejlődési programunk új modelljét (6 hónapos), amint egy új hangmintát tesztelt… Eddig is éreztem, hogy pótolhatatlan pozíciót töltök be, de mi tagadás, a »hivatalos« elismerés újabb lendületet adott a további »projektvezetéshez«.”
Szintén motiváló tényező a jó környezet. A barátságos, harmonikusan célszerű körülmények hatása nem elhanyagolható. Ennél azonban lényegesebb az emberi környezet. Ennek mérhető hatása van a munkavégzésünkre, sőt még az egészségi állapotunkra is. A jó vezető (pedagógus, szülő) egyik legösszetettebb feladata a jó légkör megteremtése és megőrzése. Az iskolában ez leginkább délután jut különösen fontos szerephez, hiszen akkor már fáradtan kell megőrizni a munkakedvet, s ezt leginkább a jó légkör képes segíteni. Csakúgy, mint otthon!
Monoton teendőinket továbblendíti, ha jól átláthatóvá tesszük a munkát. Kisebb részfeladatokra osztjuk, vagy belátható időközökben rövid szünetet tartunk, egy kis frissítő mozgással, „jutalomfeladattal”, üdítő társaságban.
A siker táplálja az önbizalmat, így újabb erőt ad. A sikerélmény egyik kulcsa az a kihívás, amely se nem túl nagy, se nem túl kicsi. A könnyű siker hosszú távon semmilyen téren nem motivál. Csak annak van megerősítő hatása, amikor érezhetően áldozatot kell hoznunk ahhoz, hogy az eredmény létrejöjjön. Lehet ez időráfordítás, önmagunk legyőzése, valamely kellemetlenség elviselése, fizikai vagy szellemi erőfeszítés, bármi. Gyerekeknél nagyon fontos, hogy „megmászható dombokat” mutassunk nekik, azaz kis feladatcsomagokban érhessenek el sikereket. Egyiket a másik után.
Végül két apró „mesterfogásról” szeretnék említést tenni.
Minden munkát átalakít, eredetivé, személyessé tesz, ha valakinek végzem, ha konkrét értelmét látom. Tudom például, hogy az otthonunk tisztaságának ki fog leginkább örülni, hogy az adminisztráció kinek a helyzetén segít (lásd a jogosítványt soron kívül elkészítő ügyintézőt!). Ezért a diákoknak sem mellékes, hogy ki a tanáruk, vagy hogy a tananyagot „funkcióba tudjuk-e helyezni”, azaz meg tudjuk-e mutatni, mire jó a gyakorlatban.
„Három kőfaragó keményen dolgozik. Arra megy egy vándor, és megkérdezi:
– Mit csináltok?
– Követ faragok – válaszol unottan az egyik.
– Pénzt keresek – sóhajt fáradtan a másik.
– Katedrálist építek a Jóistennek – feleli jókedvűen a harmadik.”
Ha minden apró munkát egy kicsivel jobban végzek el, mint amennyire szükséges, akkor a dolgok irányítása, és főleg a minősége az én kezemben van. Szabad vagyok, felülemelkedhetek a kényszerítő körülményeken is. A körülmények alakulásáért nem mindig vagyunk felelősek, de a személyes viszonyulásunkért mindig mi felelünk! Ezt – és a fentiek többségét is – gyermekeink leginkább mintákból, a mi hétköznapi példánkból tanulhatják meg.
„Ha a munka lelketlen, az élet is fulladozni kezd” (Camus). Egy kicsit jobban végezni a feladatunkat, mint ahogyan kell! Ettől lélegzik egy munka szabadon, ettől lesz örömöt hozó lelke. És mindjárt másképpen fest majd a „verkli” is.
Fotó: Merényi Zita
Magyar Kurír