Köszöntő

Krisztus közöttünk!

Amikor megtudtam, hogy Máriapócs a leendő szolgálati helyem, középső

lányom elém állt:

- Apa, eddig évente egy-két alkalommal jöttünk ide, és én már a

falutáblánál sírtam a meghatottságtól. Ezt most el fogom veszíteni?

Biztos, hogy egészen más zarándokként, és más lakosként a két tornyot, a

Máriapócs-táblát meglátni, vagy az Istenanya ikonja előtt megállni. De nem

gondolom, hogy ezen múlik annak megtapasztalása, amit az Istenszülő, amit ez

a hely nyújt számunkra. Talán az sem a leglényegesebb, hogy távolabbról

érkezünk, vagy a szomszéd épületből megyünk át a kegytemplomba.

Ami számít: hogyan érkezünk és hogyan távozunk. Mi történik abban a

hosszabb-rövidebb időben, amit a kegytemplomban töltünk. Az Istenszülő

könnyező képe előtt, vagy az Istenszülővel akarunk-e üldögélni? Bátran le

merjük-e tenni, és itt merjük-e hagyni terheinket, nehézségeinket, meg tudjuk-

e köszönni életünk eseményeit? Kérjük-e „tolmácsnak” Máriát, hogy Fia elé

vigye ügyünket?

Valószínűleg sokan konkrét kéréssel érkeznek Máriapócsra. Ami helyén való,

hiszen a Szentírás buzdít: „Kérjetek és adatik nektek.” (Mt. 7,7.) Azonban

sohasem felejthetjük el hozzátenni: „…legyen meg a Te akaratod!” (Mt. 6, 9-

13.).

Isten akaratát elfogadni, azt megköszönni olyan helyzetben, amelyet

pillanatnyilag nem értünk, vagy emberileg nehéznek, rossznak ítélünk: ez lehet

az igazi, bennünk megtörténő csoda, amelyből Krisztus, a bennünket legjobban

szerető, a számunkra üdvözítőt hozza ki. Ha hisszük, hogy Ő szeret, akkor

hisszük azt is, hogy a fájót, a nehezen elfogadhatót is a végső és legnagyobb,

örökké tartó Öröm érdekében engedi.

Csak annyit tanácsolhatok: sietős, lármás életünkből lépjünk gyakran a

templom csendjébe! Ne sajnáljuk az időt naponta belső csendünk

megteremtésére! S hogy ehhez erőt merítsünk, néha látogassuk meg az

Istenszülő által kiválasztott kegyelmi helyet, Máriapócsot!